Lajoshoz, Lajost pedig a gyermekekhez. Ehrenbreit tudtára adá az asztalosnak, mint bánjék a gyermekkel; egyébként szabad vala Lajosnak hozzá menni, valahányszor akart. Eggy napon a' gyermekekkel játszék Lajos az ajtó előtt, midőn a' taligához lánczolt rabok arra elmenének.. Lajos figyelmessé leve:'s eggyszerre szemébe tűnnek a' lánczok, mellyekkel ők a taligához valának szegezve. Öszveborzadt. „Édes Istenem!" felkiálta, 's szemei megtelének könnyekkel. Az utolsó rabhoz ugrott, 's kérdezé gyengéd szózattal: „Mit cselekedtél te, szegény ember?" A' rab, kit a kérdés boszszantott, iszonyú ábrázt csinált, eggy szitok repült-ki szájából, 's felemelé kezét, hogy Lajost megüsse. Lajos eggy kiáltással hátra ugrott. A' Hajdú

oda futa és veré a' rabot. Lajos elkezde keményen kiabálni: Ne bántsa! ne üsse!" A'rab kiáltott, szitkozódott; Lajos sikóltva elfutott haza.

A' mint a házba belépett, ijedve futa elébe az anyja és nagyanyja, Róza kiáltá: „Lajos!“ még az

atyja is megijedt, mert a' gyermek halvány volt. Atyjának karjai közzé futa e' fájdalmas szavakkal: „Ah, én igen szerencsétlen vagyok!"'s ekkor ismét el kezde zokogni, kezeit törni, 's elbeszéllé a maga szerencsétlen esetét. Még mind eddig meg nem foghatá, miért akará őtet a' rab megütni. Az atyja megmagyarázá néki, hogy alkalmasint a'rab az ő kérdését gúnyúl vette, 's a' miatt haragudott-meg. Lajosnak búja ez által még nevekedett, hogy ő vala ártatlan oka azon verésnek, mellyet a

4

rab kapott. Nem szünt-meg a'rabról beszélni : kéré az atyját, hogy mu"tasson néki valami módot azon fájdalomnak kipótlására, mellyet a' rab ő miatta szenvedett; 's az atyja megigéré. Ehrenbreit eljövé nehány nap mulva. Lajos azonnal elébe futa nedves szemekkel 's történetének lebeszéllésével. ,,Tudom már én azt, Lajos!" mondá Ehrenbreit:,,beszétték a várasban, hogy ingerletted 's kővel hajgáltad a' rabot, mig feléd nem vágott. Lásd, illy roszúl beszélnek az emberek felőled!",,Oh, hagyd beszéljenek! csak én a' rabot megengesztelhessem!" Ehrenbreit tehát pénzt kapott a' rab' számára, 's elbeszéllé másnap Lajosnak, midőn ez hozzá ment, hogy a'r eránta ismét megengesztelődött.

"

Most hát nem fog már megütni, ha

nehéz," mondá az öreg,,,de ez mind semmi volna, csak volna mindennap eggy garasom italra; mert már öregszem és gyengülök."— Lajos általában meg nem foghatá, hogy a raboknak nem a' láncz a' legnagyobb inségök; azonban az öregnek szózatja még is keresztül hatá lelkét. Elfordult 's meglátá Ehrenbreitot, ki az ajtó megett ált. „Oh Ehrenbreit! kérlek, adj nekem pénzt,“ monda néki zokogva; „,adj pénzt nekem!" Ehrenbreit eggy marék pénzt ada néki, „Imhol,“ igy szólla Lajos,,,imhol, öreg, oszd-meg ezt a' többivel!,' A' rabok lekapák kalapjaikat, mindnyájan fenszóval áldást kivántak a' gyermeknek ; 's Lajos kirepült az ajtón, 's hangos sirással az Ehrenbreit' mejjére omlott és csak eggynehány minúták mulva

jött annyira magához, hogy Ehrenbreittal ezen embereknek állapotjokról beszélhessen.

Bár mennyit beszélt is az eránt Ehrenbreit, mindazáltal nem gyözheté-meg Lajost a' felöl, hogy a'rabok' vétkökért igen kemény büntetésnek ne tartsa a' szabadság elvesztését. „Nem," kiálta ő egész irtózással: „lelánczolva, mind halálig. Inkább mingyárt meghalnék,mint eggy óráig lánczon lennék!" E' látatnak nagy munkája leve a' gyermek' szivére. Egész napokon nem beszélt egyébről, csak a' rabokról, a' jobbágyságról, 's gyűlölsége minden erőszak ellen még tüzesebb, és szabadság-szeretete romántosabb lett.

A' váras derék alkalmat lele ezen történetben a' nyelvelésre. Némelly még olly bohó is vala, hogy azt mon