Nézd, ha az az öreg asszony ezzel a' véleménnyel olly keveset gondolt volna mint te, tehát nevette volna a' dolgot, a' helyett hogy miatta talám még eggy hónapig is emészti magát. De, édes Lajosom! bár melly nevetségesek is az embereknek e' véleményeik, mindazáltal, ha csak azok boldogságodat nem akadályozzák, kíméllned kell azokat; nagyobb részinél az emberek' bolondságainak, halgatnod kell, és úgy tenned, mintha nem látnád azokat, nehogy az embereknek kedvetlenséget okozz. Igaz, hogy azon asszony rút volt az embereknek csudálatos véleményeik szerint lehet valaki rút, de senkinek se kell azt kimondani, hogy ó rút. Te annak az asszonynak sok szenvedést okoztál!“ Lajos sajnálta ugyan, hogy azon

a' tobáktól. ?

asszonynak szenvedést okozott; mindazáltal a' mellett maradt, hogy ő nem tudja kitanúlni, mit lehet mondani, mit nem. - ,,Ime, a' kis Róza okosabb, mint mind a' nagy emberek: ha néki ezt mondom: pfuj Róza, be csúf a' kezed! mingyárt a' kúthoz szalad, és mindaddig mossa, mig egészen tiszta nem lessz." - Burkárd tehát ismét magányban élt mert ahir az ó fertelmes ördögfjáról, aki minden idegent bánt, és örjöngős atyjától védetik, olly közönséges lett, hogy senki se mert látogatást tenni. Csupán a' Conrector Ehrenbreit hitte még is, hogy tartozik meglátni azon Férjfit, ki őtet, a' nélkül hogy ismerné, olly foganatosan pártjába fogá, Kiméne, hát hozzá. Eggy cseléd felvezeté, 's kérdezés hogy várakozhat-é; mert az

Úr feleségestól eggyütt kikocsikázott. A Conrector igenlette, 's a' cseléd megnyita eggy szála-ajtót, és kéré a' fiatal embert, hogy menjenbé. Itt találá Ehrenbreit Lajóst. Eggy kis széken ült, 's kosarat font, előtte térden üle Róza, 's a' vesszőket adogatá néki. Mindketten rátekintvén eggyszer az idegen Úrra, tovább csacsogtak és tréfálódtak. A' Conrector figyelmezett.,,Nézd, Rózá! › már most bele fonom a' nevedet, hogy minden tudhassa, hogy ez a' te kosarad!'s akkor osztán belé rakod a' legszebb almákat, 's köröskörűl virágokat, úgy-e?",Úgy bizony! úgy teszünk majd! de fond bélé a' magad nevét is Lajoskám, hogy az a tiéd is legyen: tudod, hogy én azt szeretem.“ Dar

Igy folyt a gyermeki csevegés,

's Ehrenbreit csudálá a szépséget, nyugalmat és jóságot a' kis bestiának képén. Közelebb lépett, megkérdé a' gyermeket, micsoda vesszők azok. Lajos merészen felelt 's éppen mély beszédbe elegyedtek a' kosárcsináláshoz való eggyetmásról, mikor Burkárd bélépe.

A' fiatal ember béjelenté néki háláját. Burkárd mosolygott.,,Kedves Úr! nékem éppen semmi háládatossággal sem tartozik Kegyelmed. Én az Urat nem ismertem. Zéburgné sok jót hallott az Úr felől. a' bátyjától; én meg ő tőle, 's a' dolog, valamint a' rágalom, szájról szájra ment. Hagyja-el azt az Úr!" Burkárd tovább beszélt, megkedvelte Ehrenbreitot; majd Lajosra jöttek. Burkárd elbeszéllé Ehrenbreitnak egész nevelési-plánját, 's tanácsot

kére tőle a' tudományos nevelésre nézve, Ehrenbreit, ki mint szinte minden fiatal tudósak, a' valóságra és természetre nézve eggy kicsit enthuziászta volt, a' plánt dicsőnek lelé; csak azt mondá, hogy ezen oktatás maradjon még Lajosra nézve nehány évekig magányos oktatás mig a' való szeretete szivében kitörölhetlenné lessz.

Ehrenbreit Szerdára, Szombatra és Vasárnapra tanitóvá 's Házi-baráttá választatott. Már ez estve is itt maradt, és jövendőbéli tanítványában olly tudás vágyat, olly minden jóra képességet és olly jóságot, de eggyszersmind olly igazság szeretetet is talált, melly őtet bámúlásba ejté.

Ehrenbreit derék Iskolás vala; igen szép és könnyen folyó beszéd