Cigánykérdés Magyarországon, 1945-2010

A társadalomtudós (alkotmányjogász és történész) szerzőpáros a második világháború végétől napjainkig vizsgálja a magyar állam viszonyát a cigány/roma népességhez és ezzel szoros összefüggésben a cigányságról, a romákról szóló szövegeket. Elsődleges céljuk a forrásaikból összeálló diskurzusnak a megragadása, amely önmagában is teremtő, konstruktív erőként hozza létre a cigány, mint csoport, a "kisebbség" képét a "többségi" társadalomban. Ennek a diskurzusnak a legfőbb formálói természetesen a hatalom képviselői, a politikusok és a különböző állami, végrehajtó és erőszakszervek tagjai (orvosok, rendőrök, helyi és állami hivatalnokok stb.), de mellettük időnként "szót kapnak" a tudomány, a művészetek képviselői, sőt kivételes alkalmakkal maguk a cigányok is. A szerzők két korszakváltó időpontot határoznak meg: az egyiket az 1961-es párthatározat jelöli ki, amely először foglalkozik érdemben a "cigánykérdéssel", azt nem nemzetiségi, hanem társadalompolitikai kérdésként meghatározva, illetve az 1989-es rendszerváltást, amely után a romák etnikai kisebbségként jelenhettek meg, és - legalábbis szavakban - lehetőség nyílt egy multikulturális társadalom megteremtésére. A kötet a változások bemutatása mellett elsősorban a kontinuus elemeket hangsúlyozza, amelyből a cigányokkal/romákkal szembeni diszkrimináció félévszázados története bontakozik ki. Az alapos jegyzetapparátussal és bőséges irodalomjegyzékkel záruló művet gazdag képanyag kíséri, amely a tárgyalt időszak képi diskurzusát is bemutatja.