A választások ellen

A flamand kultúrtörténész, régész, író A populizmus védelmében (2010) című esszéjével tette ismertté a nevét, amelyben arról értekezett, milyen messze került egymástól Nyugat-Európában a magasan képzett, kozmopolita elit és a kulturálisan hátrányos helyzetű tömeg, amely lényegében így politikai képviselet nélkül marad. A választások ellen című könyve is várhatóan vitákat fog kiváltani, tekintve, hogy a demokrácia alapvető intézmények tartott választások létjogosultságát kérdőjelezi meg. Úgy véli, a demokratikus hatalmak egyre szűkebb legitimációra hivatkozhatnak; ennek három tünetét állapítja meg: csökken a választási részvétel, egyre több az ingadozó, pillanatnyi hangulatának megfelelően döntő szavazó, illetve a politikai pártoknak nagyon alacsony a taglétszáma. A legitimációval arányosan csökken a választások útján létrejött hatalom hatékonysága is; ennek szintén három szimptómáját határozza meg: elhúzódnak a kormányalakítási (koalíciós) tárgyalások, a választók hamar elpártolnak az általuk választott párttól vagy személytől, lassul a kormányzás üteme. Így alakul ki az a helyzet, hogy a politika lassan elvész az apróságok között, elmerül a részletekben, egyre hatástalanabb, sőt tehetetlenebb. Van Reybrouck a Tünetek számbavétele után fölállítja a Diagnózisokat, meghatározva a demokrácia kifáradásának szindrómáját; ebben a tekintetben hibáztatja a politikusok személyiségét – ez a populisták diagnózisa; hibáztatja magát a demokratikus intézményrendszert – ez a technokraták kritikája; hibáztatja magát a képviseleti demokráciát – ez a közvetlen demokrácia híveinek bírálata; végül hibáztatja az elektorális képviseleti demokráciát is, hiszen annak egyetlen záloga van: a négyévenkénti választás.